Nem emlékszem túl jól, nem akarok emlékezni az álmomra. Koromsötét az éjszaka, a hatalmas vérvörös hold alacsonyan függ az égen. Végtelennek tűnő ösvényen járok, apró kövek ütemesen, halkan csikorognak a lépteim alatt.
Itt az a szokás, hogy az álmunk után kapjuk a nevünket. Az én nevem jelentése kavics. Itt? A legelső, amire emlékszem erről a helyről, az egy rendetlen, szűk szoba, nagyon gyenge vagyok, és elviselhetetlenül fáj a hátam, a két lapockám között. Mire újra magamhoz tértem, kinőtt a szárnyam. Igen, az enyém, hozzám tartozik, tudom mozgatni. Repülni nem tudok vele, repülni csak a madarak tudnak. Ők átrepülhetnek a fal felett.
A városban Szürketollnak hívnak minket, a szárnyaink miatt. Az én szárnyam nem szürke. Az enyém fekete. Állítólag azért lehet, mert bűnökkel születtem. Ezért nem emlékszem az álmomra sem. Van még egy különbség, amiben mások vagyunk, mint a városiak: egy lyukas, sötétben halványan derengő fémkorong a fejünk felett, úgy hívják, glória. Így, szárnyakkal, glóriával, egészen úgy nézünk ki, mint a... mik is? Nem emlékszem.
A fal, a város... köztük elterülő mezők, erdők... a Régi Otthon, és a kolostor. Ennyiből áll, ahol élünk. Mindent körbevesz a fal, megkerülhetetlenül, megmászhatatlanul. Egyszer megpróbáltuk megmászni, de nagyon erős. Kivetette magából az ékeket, és amelyik Szürketoll csak hozzáér, megbetegszik. Nem ezt akartam, nem tudtam, nem tudhattam! Most úgy érzem, haragszanak rám. Ő nem haragudna, ő mindíg segített, amióta ezen a világon vagyok, a Szürketoll, akinek a neve sötét erdőt jelent.
Gyógyszereket hozott a kolostorból, amivel a szárnyaim kezelhettem, mostmár egyáltalán nem feketék. Lejárt itt az ideje, és elment, valahova a falon túl. Mindannyiunk ideje egyszer lejár, de én azt hiszem, soha nem jutok át a falon.
Koromsötét az éjszaka, apró kövek ütemesen, halkan csikorognak a lépteim alatt. Nem merek hátranézni. Érzem, hogy valami közeledik, és nagyon félek.
Festeni kezdtem, úgy tűnik van hozzá tehetségem. Megfestem akiket szeretek, a gondolataim, az álmaim. Az Álmom. Elütöm vele az időt, ami homokként pereg el az ujjaim között, gyorsan, nagyon gyorsan, túl gyorsan!
Nem merek hátranézni. Érzem, hogy valami közeledik, és nagyon félek. Néha már a hangját is hallom, nemsoká utolér, és akkor az én időm lejár ezen a világon, de én nem jutok át a falon.
A napokban találtam egy gubót Régi Otthon egyik eldugott szobájában. Új Szürketoll fog születni belőle hamarosan. Rég volt már, hogy új taggal bővült a családunk, úgy izgulok! Vajon milyen lesz? Remélem jó barátok lehetünk. Szeretném, ha úgy tudnék neki segíteni, mint annak idején Ő nekem. Szeretném, ha lenne valaki, akinek szüksége van még rám.
Szeretném, ha nem lenne már túl késő, ha lenne még annyi időm, hogy feloldozást nyerhessek a bűneim alól.
Itt az a szokás, hogy az álmunk után kapjuk a nevünket. Az én nevem jelentése kavics. Itt? A legelső, amire emlékszem erről a helyről, az egy rendetlen, szűk szoba, nagyon gyenge vagyok, és elviselhetetlenül fáj a hátam, a két lapockám között. Mire újra magamhoz tértem, kinőtt a szárnyam. Igen, az enyém, hozzám tartozik, tudom mozgatni. Repülni nem tudok vele, repülni csak a madarak tudnak. Ők átrepülhetnek a fal felett.
A városban Szürketollnak hívnak minket, a szárnyaink miatt. Az én szárnyam nem szürke. Az enyém fekete. Állítólag azért lehet, mert bűnökkel születtem. Ezért nem emlékszem az álmomra sem. Van még egy különbség, amiben mások vagyunk, mint a városiak: egy lyukas, sötétben halványan derengő fémkorong a fejünk felett, úgy hívják, glória. Így, szárnyakkal, glóriával, egészen úgy nézünk ki, mint a... mik is? Nem emlékszem.
A fal, a város... köztük elterülő mezők, erdők... a Régi Otthon, és a kolostor. Ennyiből áll, ahol élünk. Mindent körbevesz a fal, megkerülhetetlenül, megmászhatatlanul. Egyszer megpróbáltuk megmászni, de nagyon erős. Kivetette magából az ékeket, és amelyik Szürketoll csak hozzáér, megbetegszik. Nem ezt akartam, nem tudtam, nem tudhattam! Most úgy érzem, haragszanak rám. Ő nem haragudna, ő mindíg segített, amióta ezen a világon vagyok, a Szürketoll, akinek a neve sötét erdőt jelent.
Gyógyszereket hozott a kolostorból, amivel a szárnyaim kezelhettem, mostmár egyáltalán nem feketék. Lejárt itt az ideje, és elment, valahova a falon túl. Mindannyiunk ideje egyszer lejár, de én azt hiszem, soha nem jutok át a falon.
Koromsötét az éjszaka, apró kövek ütemesen, halkan csikorognak a lépteim alatt. Nem merek hátranézni. Érzem, hogy valami közeledik, és nagyon félek.
Festeni kezdtem, úgy tűnik van hozzá tehetségem. Megfestem akiket szeretek, a gondolataim, az álmaim. Az Álmom. Elütöm vele az időt, ami homokként pereg el az ujjaim között, gyorsan, nagyon gyorsan, túl gyorsan!
Nem merek hátranézni. Érzem, hogy valami közeledik, és nagyon félek. Néha már a hangját is hallom, nemsoká utolér, és akkor az én időm lejár ezen a világon, de én nem jutok át a falon.
A napokban találtam egy gubót Régi Otthon egyik eldugott szobájában. Új Szürketoll fog születni belőle hamarosan. Rég volt már, hogy új taggal bővült a családunk, úgy izgulok! Vajon milyen lesz? Remélem jó barátok lehetünk. Szeretném, ha úgy tudnék neki segíteni, mint annak idején Ő nekem. Szeretném, ha lenne valaki, akinek szüksége van még rám.
Szeretném, ha nem lenne már túl késő, ha lenne még annyi időm, hogy feloldozást nyerhessek a bűneim alól.
